Dmitry Yurov
Miért tűnt el szinte teljesen az új generációk olvasói élményéből Ilja Ehrenburg, akit egykor az egész ország olvasott? És miért hangzanak éppen most meglepően modernek a könyvei? Erre a kérdésre keresték a választ egy készülő film alkotói Pavel Pepperstein íróval és művésszel, valamint Ljubov Agafonova művészettörténésszel, művészeti producerrel, gyűjtővel, a „Vellum” galéria alapítójával.
Befejeződött az „Ilja Ehrenburg győzelmi napja” című dokumentumfilm egyik kulcsfontosságú forgatási napja Nyekolina Gorán. A filmet Artemij Belov rendező és a „Cinema Line” stúdió („Moszfilm”) forgatja, a „Szociális Kezdeményezések Elnöki Alapítványa” támogatásával.
Az új epizód szereplői Pavel Pepperstein és Ljubov Agafonova voltak. Már a beszélgetőpartnerek megválasztása is elárulja a film elképzelését: alkotóit nemcsak Ehrenburg életrajza érdekli, hanem a mai kultúrában betöltött szerepe is. Miért fordulnak évtizedek után ismét azok az emberek az íróhoz, akik nagymértékben meghatározzák a kortárs művészeti és intellektuális életet?
Ilja Ehrenburg a 20. századi orosz irodalom egyik legösszetettebb és legnehezebben megmagyarázható alakja marad. Író, újságíró és haditudósító, forradalmak és háborúk tanúja, Pablo Picasso és a legnagyobb európai művészek barátja, az „Olvadás” című elbeszélés szerzője, amelynek címe egy egész korszakot jelölt meg – egyszerre több világhoz tartozott: a szovjethez és az európaihoz, az irodalmihoz és a művészetihez.
Nem véletlenül zajlott a forgatás Nyekolina Gorán – a legendás, régi nyaralótelepen, ahol évtizedekig találkoztak írók, művészek, rendezők, tudósok és zenészek. Ilyen környezetben Ehrenburgról szóló beszélgetésnek különleges hangulata van. Ez már nem csupán egy ember története, hanem a kulturális emlékezetről szóló párbeszéd, amely tovább él a régi házakban, a családi könyvtárakban és a generációról generációra öröklődő könyvekben.
Pavel Pepperstein Ehrenburg több művét is felidézi – a „Hulio Hurenito”, a „Közép-Európa vége”, a „13 pipa”. Azonban a megszokott irodalomelméleti elemzés helyett az író belső természetét próbálja meghatározni. Pepperstein váratlan és pontos formulát talál Ehrenburgra:
„érzelmes viszony a cinizmushoz”.
Különösen modernek, véleménye szerint, ma a „Közép-Európa vége” című regény megállapításai. Majdnem száz évvel ezelőtt Ehrenburg itt festette le a lassan eltűnő európai világ képét – háborúk, járványok és civilizációs katasztrófák színterét. Mostanra e képek némelyikét már nem irodalmi fantáziaként, hanem a jövő nyugtalanító előérzeteként olvashatjuk.
A film egyik központi epizódja Pepperstein és Ljubov Agafonova beszélgetése lesz. Éppen ő fogalmazza meg azt a kérdést, amely végigvonul a filmen: miért felejtődött el szinte teljesen az új nemzedék által az az író, akit egykor az ország szinte minden olvasója ismert – és miért fontos most különösen újra felfedezni őt?
Ezen gondolkodva Pepperstein felidézi a régi nyaralókönyvtár különleges jelenségét. Nyáron egy olyan házban, ahol egy család évtizedekig élt, a polcokon véletlenszerű, mintha senki által sem válogatott könyveket találni. Illatuk van a nyomdafestéktől, az öreg papírtól, az esőtől, a téli hótól és magától a nyaralótól. És néha éppen ilyen leletek formálják erősebben az olvasót, mint a gondosan válogatott irodalmi újdonságok.
Pepperstein számára maga Ehrenburg vált ilyen könyvvé – szinte véletlenül talált rá, de örökre vele maradt.
„Nem hiába vesszük fel ezt a beszélgetést a moszkvai klasszikus nyaraló hangulatában” – jegyzi meg az író.
A forgatás során a filmhez egy új, teljesen váratlan szereplő is csatlakozott – Dümok, a szürke nyaraló macska. Többször is nyugodtan átsétált a kamera előtt, egyáltalán nem mutatva hajlandóságot arra, hogy átadja a helyét a stábbal. Dümokot nem zavarták el. Lehetséges, hogy apró cameója a film végleges változatában is megmarad – mint a nyaralóvilág újabb élő részlete, ahol a könyvek, az emlékek és a jelen egymással folytatott beszélgetése észrevétlenül tovább zajlik.
